A szomatikus terápiák, így a biodinamikus légzésterápia és traumaoldás (BBTR) is szoros összefüggésben vannak érzékelésünkkel, érzéseinkkel és testérzeteinkkel. Írtam már légzésről, mozgásról, hangról, testérzetekről… ezúttal azt szeretném elmondani, hogy mennyire fontos, magunkat hogyan érzékeljük és milyen viszonyt ápolunk önmagunkkal.
Mielőtt a „gyógyulásunkkal” foglalkoznánk, meg kell vizsgálnunk a viszonyulásunkat saját érzelmeinkhez és fizikai testérzeteinkhez. Ebben a folyamatban először tudatosítjuk, hogy pontosan mit érzünk (és mi az, amit hozzáképzelünk), majd megtanuljuk EGYFORMÁN értékelni ezeket az érzeteinket. Egyszerűbben fogalmazva: elengedjük a minősítéseket. Buddha azt mondta, hogy szenvedéseink oka az, hogy az elménk mindent (+/-) minősít, majd ettől a minősítéstől függően küzdeni kezdünk mindennel – érte vagy ellene. Ettől a küzdelemtől szenvedünk egész életünkben.
Tehát az utazásunkat azzal érdemes kezdeni, hogy megértjük, mi történik a testünkben. Amikor a selymet és a csipkét érezzük a testünkön, azonnal minősítjük, és ennek néha köze sincs az érzéshez. Lehet, hogy elsőre kellemesnek és szexisnek tűnik, majd bevillan anyukánk intelme, hogy „csak a kurvák viselnek szexi fehérneműt” – és máris két fronton küzdünk, érte ÉS ellene is.
Aminek ellenállunk, amitől meg akarunk szabadulni, az fennáll és létezik, az ellenállás csak még nyilvánvalóbbá teszi a létét. Amire vágyunk, mert hiányzik, az nincs, nem létezik, és a vágyunk sem fogja megteremteni. A küzdelemnek egyszerűen fizikailag, az anyagi létben nincs semmi értelme. De lelki síkon is felesleges a harc, mert az egyetlen érzés, ami a testünkben létezik, az a ragaszkodás (majdnem azt mondtam: szeretet) a saját létünk, életünk, a testünk iránt. Érte sem kell, ellene sem érdemes harcolni. Életünk végéig sem fogunk többé vagy kevésbé élni vagy szeretni, nincsenek fokozatok.
A szeretetből eredő tudatos beleegyezés az, amely lehetővé teszi, hogy a testünk a saját természetes időzítésében kimozduljon a harc feszültségeiből. Akármilyen nehéz az érzékelés, az érzelem vagy a történet, amit hozzáteszünk, ha átadjuk magunkat és egyszerűen csak érzünk minősítés nélkül, máris egy lépéssel közelebb kerültünk a szeretethez és az élethez.
Végül megértjük, hogy nem tudjuk megnyerni a csatát magunkkal szemben, mert aki magával harcol, az egy örök küzdelemben mindig önmagát pusztítja. Majd elfogadjuk, hogy minden, aminek eleje van, előbb-utóbb véget is fog érni (ha a kötélnek egy vége van, akkor kettő van neki). Ekkor látjuk át, hogy mindaz, ami történik bennük és velünk, folyamatos mozgásban van, kialakul és távozik, mindig változik anélkül, hogy az jó vagy rossz lenne… anélkül, hogy bármit változtatna, javítana vagy rontana a létezés puszta szépségén és tökéletességén – és ettől nevetnünk kell. Nevetséges, hogy mennyire jelentéktelen és felesleges a küzdelmünk az érzéseinkért vagy ellenük.
Azt mondják, a humor Isten beszéde hozzánk. Neki ez egy végtelen vicc. Látni, hogy bármi történik velünk, azonnal küzdelembe kezdünk önmagunkkal, aminek a végeredménye (majdnem azt mondtam: poénja) mindig ugyanaz: szeretet és tökéletesség.
Terápiára azért megyünk, hogy saját elménk előtt is feltárjuk: mennyire szeretjük magunkat. És ehhez nem érvek és gondolatok kellenek, hanem az érzés: az élet és az élet szeretete nem vita vagy alku tárgya, hanem érzés.
Akarsz végre érezni?
Ölelés: Lívia♥
