Úgy is mondhatnánk, hogy a szex vezérel minket…
„Miután végigböngésztem az emberi kapcsolatok és a szexualitás viszonyát a szakirodalomban, arra a nagyon mélyreható következtetésre jutottam, hogy a “szex egy kemény dió”. A másik következtetésem az, hogy a szex nekünk embereknek, talán a kiteljesedésünk felé vezető út. Nagyon nehéz a szexualitásunkat izoláltan kezelni. Fogjuk ezt arra, ahogyan össze vagyunk rakva. A szex egy testi, lelki és pszichológiai fogalom. A szexualitásunk határozza meg (irányítja?) a nemi hovatartozásunkat, a társadalomban betöltött szerepünket, a reprodukcióra való képességünket és az örömforrásainkat.
A szex egy olyan, feszültséggel teli, ugyanakkor lényeges része az életünknek ami az évszázadok során (vagy inkább egy évezred óta) foglalkoztat minket, analizálunk, véleményt formálunk róla, nyomozunk utána, mégis gyengén muzsikálunk, ha arról van szó, hogy az embereknek segítsünk, oktassuk őket (itt kihangsúlyoznám az oktatás szót) a szexualitásukkal kapcsolatos dolgokban. Azóta küzdünk ezzel, amióta Ádám először beleharapott az almába.
Ma mindezzel már tisztában vagyok, de amikor éppen a saját szexuális felfedezéseimmel voltam elfoglalva, fogalmam sem volt arról, hogy ami engem ennyire gyötört, attól sok más nő is szenvedett a történelem során. Az Én személyes történetem korántsem egy egyedi történet. Amikor épp benne voltam, akkor erről még fogalmam sem volt. Ébredés után egy napon azt kérdeztem magamtól, hogy “vajon mi a baj velem”?
Több, mint húsz év sikeres és irigylésre méltó házasság után teljesen eltávolodottnak és összetörtnek éreztem magam. Többet ettem a kelleténél, munkamániássá váltam, és más egyéb módokat találtam arra, hogy szublimáljam azt a megnevezhetetlen vágyódást, ami teljesen átvette az irányítást a mindennapjaim felett. Egy másik korban, mint például az ókori görögöknél, vagy a viktoriánus Angliában azt mondták volna rólam, hogy a hisztériának egy nehezen kezelhető fajtájától szenvedek.Nem tudtam, mitévő legyek. A megszámlálhatatlanul sok év beszéd-terápiából már elég volt.
Valaminek változnia kellett. Minél többet gondolkoztam ezen (mit gondolkodtam, kínoztam magam vele), annál tisztábban kezdtem el látni azt, hogy nincs mese, csak úgy tudok magamon segíteni, ha jól érzem magam a bőrömben, ha szépnek tudom látni magam. Érzékinek és a szexualitásra megfelelően rezonálónak akartam magam érezni. Annyira régóta volt ez már elnyomva magamban, és annyira nem éreztem már ezt a szemelyiségem részeként, hogy teljesen meg is feledkeztem arról, hogy ez attól még létezik bennem. Mégis, mikor ezt a vágyat néven tudtam nevezni és egyértelműen felszínre tört, már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba. A megérzésem azt súgta, hogy kerüljek vele ismét kapcsolatba. Olyan voltam, mint Hamupipőke, amikor fölébred a százéves álmából. Testileg is igényeltem az ébredést.
Nem ezért van-e pontosan, hogy az érintésnek ekkora jelentőséget tulajdonítunk?
Nem azért van-e, hogy az emberek a világ minden részéről összegyűlnek Dél-Indiában, hogy meg ölelhesse Őket az ‘ölelő szent’, Amma?
Az érintésre vágyódás mindig is a gyógyulás és az átalakulás előszobája volt.
Az eredeti indíttatást nem az adta, hogy a tünetekre gyógyírt találjak (állítólag a középkorú nőknél az alacsony libidó, a medence-tájéki fájdalmak vagy a nagyon fájdalmas közösülés a leggyakoribb tünetek). Mindezek helyett inkább szerettem volna jobban megérteni a saját szexualitásomat és közelebbi kapcsolatba kerülni a saját testemmel. Az 1960-as 70-es és 80-as években belekerültem Kaliforniában a szex-terápia sodrásába. Meztelenül vágtam bele a szomatizáló (a testre épülő) terápiákba. Fölmásztam a masszázs-asztalra, hogy mindenhol (!) megérintsenek. A tükörben alaposan szemügyre vettem az intim-testtájaimat is. Elkezdtem a mélyre eltemetett ‘szégyenteljes’ vágyaimról beszélni. Ezek a felfedezések rémisztőek és elementáris erővel hatóak voltak (egyben mókásak, mesések is), de a legfontosabb az volt, hogy a gyógyulási folyamathoz hozzájárultak. Arra jöttem rá, hogy nem arra van szükségem, hogy valaki rendbe hozzon. Amire szükségem volt az az, hogy valaki segítsen a felfedezésekhez vezető úton. Hogy a szexualitásommal kapcsolatos dolgokra aztán magamtól jöhessek rá, hogy megtaláljam a saját örömforrásaimat és a megelégedettséget. Arra jöttem rá, hogy azzal, hogy engedem, hogy sebezhetőnek (ugyanakkor megbecsültnek) lásson egy megbízható szakember, aki semmi mást nem tesz, minthogy elfogadja a legintimebb Önmagamat is olyannak, amilyen, azzal egy életre szóló változást tudok elérni.
Eljött az ideje, hogy fölülvizsgáljuk azt, hogy miért állunk ennyire ellent ennek a humanista programnak. Az ellenállás nem feltétlenül nárcizmusból, naivitásból vagy a korai humanista szexológusok helytelenségéből vagy alkalmatlanságából adódik. Még csak nem is abból fakad, hogy a kezelések módszertana gyenge tudományos alapokra épülne. Sokkal inkább állhat az a háttérben, hogy a szexológusok vonakodva alkalmaztak érintéssel járó terápiát, csoportmunkát vagy politikai érdekérvényesítést, mert ragaszkodni szerettek volna a társadalmilag jobban elfogadott megközelítésekhez. Mindezt azért tették, hogy a szakma legitimációját meg tudják alapozni. Persze az ellenálláshoz még az is hozzájárulhatott, hogy a szex maga is egy zavarba ejtő terület; főként úgy, hogy a szex “rendeltetés szerinti használata” mellett erős hangsúlyt és elismerést kellett volna kapnia a szexualitás örömszerző funkciójának is. Viszont a jó hír az, hogy a szex-oktatásban dolgozó szakemberek, kutatók és terapeuták körében már régen nem a témától való félelem árnyékolja be az eget. Nekünk, szakembereknek az a feladatunk, hogy támogassuk a szexualitás hitelességét és a szexhez való jogot anélkül, hogy a szexuális ‘egészség’ és a ‘szabályszerűség’ orvosi modellje mögé bújnánk. Más szóval úgy is fogalmazhatnánk, hogy rendben van az, amikor szükségünk van támogatásra abban, hogy megértsük és elfogadjuk a testünket és annak működését. Nem kell különféle betegségekre hivatkoznunk (azok mögé bújnunk) többé akkor, amikor segítségre van szükségünk. A test-terápiák jól ellensúlyozzák azt az egyre inkább elterjedt gyakorlatot, hogy mindenkinek, aki a testével tudatosabb kapcsolatba szeretne kerülni, annak inkább gyógyszert adjunk.
Számomra az egy nagyon érdekes kérdés, hogy miért érezzük magunkat zavarban a szex kapcsán meg úgy is, hogy ez a hivatásunk? A testünk és lelkünk nem különválasztható entitások. Amikor képesek vagyunk a testünk jelzéseire odafigyelni, az azt is jelenti, hogy az érzéseinket is könnyebben be tudjuk azonosítani. Valamilyen rejtélyes úton-módon a szexuál-politikánkkal, a vallással, a kultúrával és még megannyi buktatón keresztül egyszerűen megpróbáljuk el/megtagadni (eltemetni?) nemi szervünket.
Magunktól azt gondolhatnánk, hogy amit már az ókorban is elfogadtunk, az ma is érvényes. A humanista pszichológia elismert része volt anno a test-terápia minden formája.
De újra megrémültünk az idők során, ahogyan egyre elterjedtebb lett a szex gyógyszeres kezelése, viszont ezekre a tünetekre alapozott modell annyira nincsen összhangban azzal, amit a nők valójában akarnak, hogy szerte az országban elindult egy ‘vörös sátor mozgalom’. A nők rózsaszín boát tekertek a nyakuk köré és körtáncot jártak annak reményében, hogy rátaláljanak az önmagukban rejlő ‘feminin istennőre’. Az elvonulások alkalmával, a műhelymunkák és gyakorlati magánoktatások során az emberek egyre inkább arra jönnek rá, hogy a teljes valójukat kell elfogadniuk, amibe a Nemi Szervek is beletartoznak. Ez a humanista modell (ami azt tűzte a zászlajára, hogy az embereknek útmutatót adjon a szexualitásukat illetően) majdhogynem teljesen feledésbe merült. De csakúgy mint azok a veszélyeztetett állatfajok, amelyeket sikerült megmenteni, így ez a modell is lassan visszatérőben van. Régebben kliensként, ma pedig a humanista terápia szellemiségében képzett szex coachként az a tapasztalatom, hogy a Humanista Modell a szexben elért teljesítmények helyett sokkal inkább az érzelmi hitelességre fekteti a hangsúlyt. Elsősorban az a cél, hogy képesek legyünk kapcsolatban állni a testünkkel, azok jelzéseivel. A gyógyuláshoz vezető úton elsősorban igazi, bensőséges érintésre és igaz kapcsolatokra van szükségünk, ami aztán nagyon sok emberen képes segíteni.
Miért akarjuk elcsitítani a testünk évszázadok óta működő jelzéseit?
Miért nem hallgatunk rájuk?
Mindannyian szexuális lények vagyunk, ez sosem fog megváltozni. Van úgy, hogy a szavak már kevesek ehhez és a tettek mezejére kell lepnünk.
Soraimat Dr Teifer szavaival zárom:
“ Az a szakadék, ami a New Age szex terapeuták (akiknek ugyan nem tesztelt, de alapos tudásuk van a test-lélek egységéről) és a fehér köpenyes szakértők (akik viszont ködösítenek és korlátozottak) között tátong, az nagyon visszafogja a szexológia fejlődésének lehetőségét. Lehet, hogy nincs igaza a kaliforniai body-worker gurunak, Dr Joseph Kramernek abban, hogy a “szex az univerzum alkotóereje”, de legalább esélyünk legyen arra, hogy magunktól alkossunk egy vázat, amivel szabadon kísérletezhetünk.”
Szeretettel: Lívia